Azért mert elhagytuk a szervezetet vagy a szervezet hagyott el bennünket, még nem jelenti azt, hogy a hosszú évek alatt kialakult megszerzett vezetői, felsővezetői kompetenciáink, CEO identitásunk egyik pillanatról a másikra eltűnik vagy átváltozik.
CEO-k maradunk, szervezet nélkül.
A kezdeti eufória után vagy amikor már láthatóan megcsappan az a biztonságosnak tartott végkielégítés; Amikor már megfutottuk a köröket a fejvadászoknál, többszörösen kipolíroztuk önéletrajzunkat a LinkedIn-en, összeszedtük a bátorságunkat és a kapcsolati hálónkban elhintettük, hogy újra “feladatot” keresünk, mert kimondani, hogy állást szeretnénk újra abban a közegben ahonnan nemrég még megkönnyebbülve sétáltunk ki, még mindig vállalhatatlan.
A visszautasítások, vissza nem hívások után olyan húzásokat is megengedünk magunknak amiket korábban szánalmasnak tartottunk volna. Levesszük az életkorunkat minden közösségi oldalon. Kivesszük a középiskolánk és egyetemi tanulmányaink adatai közül azokat melyek a korunkra utalhatnak. Lebutítottuk az önéletrajzunkat, csak az utolsó vagy releváns tapasztalatokat hagyjuk benne.
És csodák csodájára behívnak interjúra. Itt viszont többnyire kiderülnek a dolgok és ha még marad is ajánlat belőle, olyan vállalhatatlan, hogy már a gondolattól, hogy ezt el kell mondjuk majd a gyerekeinknek, a párunknak azt érezzük mint ha gyomorszájon rúgtak volna bennünket.
A pánik még sokáig nem múlik el.
A vezetői attitűd mélyen bevésődött. Szervezet híján a családunkat próbáljuk agilisabban működtetni, a lakóközösségben erőltetjük a lean kommunikációt, a sarki zöldségesnek adunk szervezetfejlesztési és marketing tanácsokat. Így rövid időn belül sokak agyára megyünk amit érzékeltetnek is velünk. Ettől persze megint nem lesz jobb az önértékelésünk. Itt sincs ránk szükség!
És most már nem húzhatjuk az időt, nincs más hátra, ezek után, hazamegyünk és elővesszük a tornacipőt és kimegyünk a természetbe. Eltávolodunk a szorongató képektől, adatoktól. Hagyjuk, hogy hasson ránk az erdő.
Abbahagyjuk a sírást, mások, a sors, a vírus, a globalizáció, a napkitörések hibáztatását és végre elfogadjuk, hogy a dolgok értünk történnek és nem velünk!
Amikor a vérnyomásunk megnyugszik, lassabban és mélyebben tudjuk venni a levegőt és már észre is vesszük, hogy levegőt veszünk, akkor hazamegyünk és elkezdünk takarítani. Az elmúlt évek felhalmozott CEO-ságát bedobozoljuk. Nem dobjuk ki, még jól jöhet valamikor, valakinek.
Előveszünk egy fotót magunkról, az “Ide nekem az oroszlánt is…” időkből, amikor még minden lehetséges volt. Belenézünk az akkori csillogó szemünkbe és előveszünk egy nagy-nagy üres papírt.
A következőkben azt is elmondom miért.
Comments